1974-ben kb. 40, 1990-ben 76, 1995-ben pedig már 117 választási demokráciát tartottak számon, melyek a világ minden részén megtalálhatók voltak, egyet kivéve: az arab világot -  Larry Diamond a Journal of Democracyban. A demokrácia globálissá válásában ez a szerző szerint "szembeszökő anomáliának" számít.

A leggyakrabban a vallásban és a kultúrában keresik a magyarázatot. Csakhogy ez nem lehet elégséges oka az arab demokratikus deficitnek. Meglehet, egyes államok - például Egyiptom, Jordánia, Marokkó és Jemen - azért nem demokráciák, mert gazdaságilag még nem elég fejlettek. De ez az érv sem állja meg a helyét, hiszen más, nem arab demokráciák sem nevezhetők éppenséggel fejlett országoknak.

Ha a demokratikus politikai jogok kapcsán a 16 legjelentősebb arab országot 29 más muszlim többségű állammal (Albániával, Bangladessel, Malajziával, Szenegállal, Törökországgal) vetjük össze, akkor azt tapasztaljuk, hogy utóbbiak között vannak olyanok, melyek jelentősen előreléptek a demokratizálás útján. Az arab országok közül ez úgy-ahogy legfeljebb a polgárháború kirobbanása (1975) előtti Libanonról mondható el. 

A vallás lenne az oka?

Elie Kedourie brit történész a 90-es évek elején azt írta, "az arab politikai hagyományokban az alkotmányos vagy képviseleti kormányzásnak semmilyen előzménye sincs meg", "az arabok hozzászoktak a tekintélyuralmi kormányzathoz és a passzív behódoláshoz". Igen ám - így Diamond -, de ez éppúgy érvényes a nem arab muszlim országokra is Ázsiában és Afrikában.

Azt is szokták mondani, hogy - például Irakban vagy Libanonban - a vallási és etnikai megosztottság olyan mély, hogy lehetetlen a demokratikus viszonyok megteremtése. Ehhez képest jelenleg épp ez a két arab ország áll a legközelebb ahhoz, hogy választási demokráciává változzon, míg a két, etnikailag leghomogénebb állam, Egyiptom és Tunézia a leginkább tekintélyuralmi berendezkedéssel bír. 

Szíriai börtön: az arab titkosszolgálatok hatékony munkát végeznek

Az is lehet, hogy az arab népek egészen egyszerűen nem akarják vagy nem értékelik a választási demokráciát. Ebben az esetben viszont mit kezdjünk azokkal a közvélemény-kutatási adatokkal, amelyek szerint Algéria, Jordánia, Kuvait, Marokkó, Irak és a Palesztin Hatóság alá tartozó területek lakóinak 80%-a egyetért azzal, hogy "minden hátránya ellenére a demokrácia a legjobb kormányzati forma", s "a demokratikus rendszer jót tenne az országunknak"? 

Ráadásul a vallásosság itt egyáltalán nem játszik szerepet: a mélyen hívő muszlim arabok még inkább így gondolják, mint a kevésbé vallásosak. Bebizonyosodott, hogyha a választásnak valódi tétje van, az arabok tömegesen vesznek részt a voksoláson, ellenkező esetben viszont tömegesen maradnak távol az urnáktól.

Ugyanakkor az Arab Barometer által 2003 és 2006 között vizsgált öt ország válaszadóinak 56%-a szerint "a vallási vezetőknek beleszólást kellene kapniuk a kormánydöntésekbe", egy másik felmérés pedig kimutatta, hogy négy arab ország lakóinak több mint a fele egyetért azzal, hogy a kormányaik az iszlám sariát alkalmazzák a világi törvények helyett. Összességében 40-45% támogatja a szekuláris demokráciát, míg nagyjából ugyanennyien vannak az iszlám demokrácia valamilyen formájának a támogatói. 5-10% a világi tekintélyuralom, s szintén 5-10% az iszlám autoriter rendszer híve.

Ez arra utal, hogy a vallás releváns tényező. A demokratikus értékeknek (nyitottság, tolerancia, egyenlőség) ugyanakkor nagy a támogatottsága, bár a demokrácia bevezetését a stabilitás megőrzése miatt a legtöbben fokozatosan képzelik el. A középosztálybeli liberális értelmiség, a szabadfoglalkozásúak és az üzletemberek, azaz a demokrácia legelszántabb hívei tartanak attól, hogy az általuk elutasított tekintélyuralmi rezsimek helyett iszlámista kormányok jönnének létre, ami a szemükben még a jelenlegi vezetésnél is rosszabb lenne. 

Elnyomás és demokrácia keveredik

Seymour Martin Lipset ötven évvel ezelőtt azt állította, hogy minél gazdagabb egy ország, annál jobbak a kilátásai arra, hogy demokratikussá váljon és az is maradjon. Nos, a leggazdagabb arab államok (Kuvait, Szaúd-Arábia, Bahrain) a világ legtehetősebbjei közé tartoznak, s mégsem demokratikusak, de a szegényebb Egyiptom, Szíria vagy Jemen sem marad el Indiától vagy Indonéziától, amelyek viszont velük ellentétben többé-kevésbé demokratikusak. 

A humán erőforrás ("human development": oktatás, egészségügy) tekintetében persze már rosszabb a helyzet, a leggazdagabb arab országok Portugália és Magyarország, míg Szaúd-Arábia Bulgária és Panama szintjén áll. 

Az arab tekintélyelvűség két pillére politikai jellegű: az intézmények és a külső támogatás segít fenntartani az ilyen rezsimek hatalmát. Az arab titkosszolgálatok nagyon hatékony munkát végeznek, ami érthető is, hiszen az államok nagyon sokat költenek rájuk. Az elnyomás ugyanakkor keveredik a demokratikus elemekkel: a korlátozott plurális választások az arab autokráciák felében megtalálhatók. 

Ha azonban az ellenzék túl veszélyessé válik a rezsim számára, az állam hatalmi eszközökkel megregulázza a politikai életet, s ha kell, bebörtönzi az ellenzék képviselőit. A liberalizációs és a tekintélyuralmi lépések tehát keverednek, váltakoznak. 

A választásokon a hatalom az őt támogató jelölteket különböző eszközökkel segíti, az ellenzéki indulókat ellehetetleníti. A parlamentek így nem rendelkeznek annyi hatalommal, hogy érdemben bele tudjanak szólni az ország kormányzásába. Az uralkodók és az elnökök hatalma biztosítva van. A pártok akár részt vesznek a voksoláson, akár bojkottálják azt, nem tudnak változtatni ezen a felálláson. 

Még az iszlámista ellenzék is megosztott, gyanakvó, befelé forduló. Igaz, ők legalább szociális ellátórendszereket építettek ki, amelyek révén támogatásra tettek szert, a szekuláris ellenzék azonban végképp marginálisnak és erőtlennek tűnik. 

Esély az önszerveződésre

Két további külső tényező is erősíti az arab autokráciákat. Az egyik az arab-izraeli konfliktus, hiszen a népi elégedetlenséget könnyen a zsidó állam ellen lehet fordítani, s őt okolni a nehéz életkörülményekért, a munkanélküliségért stb. A másik tényező pedig a többi arab állam, amelyek segítik, támogatják, információval látják el a fennálló rezsimet. 

Az Arab Liga például igazi autokrata klub, amelynek a félévszázada változatlan chartájában egyetlen szót sem vesztegettek a demokráciára vagy az emberi jogokra. Végeredményben egyetlen valódi arab demokrácia sincsen, mely példával szolgálhatna a többiek számára.

Diamond mégis úgy gondolja, az arab világ nem arra ítéltetett, hogy örökké autoriter rezsimek uralkodjanak felette. Az Egyesült Államok nyomásának köszönhetően már több országban történtek liberalizációs lépések, s az új kommunikációs lehetőségek (internet, mobiltelefon) is módot adnak a civil társadalomnak az önszerveződésre és a társadalom mobilizálására.

Három tényező segítheti a demokratizálódást. Az első egy valóban demokratikus állam létrejötte lehetne: Irak jó úton halad efelé. A második Amerika hatékonyabb és elkötelezettebb nyomása lenne a demokratikus reformok érdekében (választások, bírói függetlenség, átlátható kormányzás, szabadságjogok stb.). Itt elengedhetetlen az iszlámista pártok bevonása e folyamatba, el kell velük is fogadtatni a demokratikus normákat.

A harmadik s legjelentősebb faktor az olajárak jelentős esése lenne, ami arra késztetné az államokat, hogy nagyobb mértékben támaszkodjanak a saját lakosságukra, az adófizetőikre - demokratikus jogokért cserébe. A megújuló energiaforrások kutatása terén kibontakozó forradalom háttérbe szoríthatja az olajfogyasztást megtörve az olajkartell hatalmát és véget vetve az arab politikai kivételesség korszakának.

A teljes elemzés a -en olvasható.